“… Tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk,...”   Róma 15,1

 

1146 Budapest, Bethesda utca 3. hiteles_egeszsegugyi_weboldal_2017_pecset_32x.png
+36-1-920-6000
bethesda@bethesda.hu

youtube-30.png facebook-30.png
 

Hejce II.: Ahol a csend hangjai is a szívünkig érnek | Bethesda Gyermekkórház

Egy évvel ezelőtt szinte pszichodrámaként éltem meg a Ráckeresztúri Drogterápiás Otthon Csendes Hetének lélekbe markoló és felkavaró személyes élményeit. Már akkor éreztem és tudtam, hogy vissza kell térnem oda, meg kell értenem, miért szakított fel bennem az ottlétem olyan zaklatott érzéseket és gondolatokat, amikről nem is sejtettem,

 

hogy ott dübörögnek, fortyognak bennem valahol mélyen, alkalomra várva, amikor izzó lávaként a felszínre törhetnek. Szorongással vegyes öröm töltött el, amikor az Otthon vezetője, Victorné Erdős Eszter újra felkínálta idén is a lehetőséget, és izgatottan vártam 2012 szeptember 10-t, az indulás napját. Lesznek-e válaszok kusza kérdéseimre? Lesz-e megnyugvás és béke, vagy még inkább hatalmába kerít a bizonytalanság, a félelem az átélt élmények előre nem látható „szövődményeként”?„Majd a feladatomra koncentrálok, és kívül maradok az érzéseken; s nem engedem, hogy újabb sebeket szakítson fel bennem az ottlét!” – határoztam el sziklaszilárd elszántsággal, és így egyszerre minden egyszerűvé, természetessé, hétköznapivá vált. Elindultunk hát Budapestről: Sanyi és én a Bethesda Kórházból, két fiúval, akik függőségükből szabadulásuk bizonyságtételeként segítőnek jöttek velünk. Kórházunk mikrobusza és Sanyi nagy vezetői gyakorlottsága igazán nyugalmas és biztonságos utazást tett lehetővé számunkra, sőt így meg tudtuk oldani a főzéshez szükséges alapanyagok megvásárlását is: 12 kg sertéshús rántott szelethez, 12 kg marhahús pörkölthöz, fasírthoz, töltött paprikához és gulyáshoz, 12 kg csirkecomb (még nem tudtuk, mihez), kilószámra zöldség, gyümölcs és a többi.A fiúk rendkívül fegyelmezettek és alkalmazkodók voltak az úton, miközben nekem mindig akadt valami gondom: éhes vagyok, szomjas vagyok, …  De azért ebédre megérkeztünk szerencsésen. Magamat is meglepett, milyen otthonosan mozogtam a táborban, mint aki hazaért. A fogadtatás pedig olyan szeretetteljes volt, hogy kétség sem fért hozzá, jó, hogy újra itt lehetek.Már az első délutánt lázas munkával töltöttük, mert szorított bennünket az idő. Három nap alatt szerettük volna egész hétre elkészíteni a főételt a 40 táborlakónak, mivel bennünket egyéb feladataink hamarabb visszaszólítottak Budapestre. Kezdetben lehetetlen vállalkozásnak tűnt, de miután – szemben a tavalyi egyszemélyes konyhafőnökségemmel- most Sanyival ketten garázdálkodhattunk a 40 literes lábasok és méteres fakanalak között, felvállaltuk a kihívást.

A négy liter tejjel és 4 kg liszttel nehezen birkóztam meg a palacsintatészta kikeverésekor. Még szerencse, hogy időnként nagy lóerővel „bele-belekavart” az erős férfikéz is. A 200 palacsinta kisütése kereken 7 órába telt. Hála Judit Néni (Eszter anyósa) jól bejáratott sütőinek, egyetlen darab sem égett oda, vagy szakadt szét. Feltálalásakor mégis akadt egy kis probléma, ugyanis nem maradt kakaópor öntet készítéséhez, mivel a fiúk elhasználták a reggelihez.  Enélkül pedig annyira hétköznapi! Egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve leszaladtam a kis falusi boltba, ahol találtam gumicukrot. Így minden fiúra ott mosolygott tányérjáról tálaláskor egy-egy színes gumimaci. Este 11-kor elcsigázva bújtam ágyba. A szoba ódon falai, könyvektől roskadozó polcai, és  békebeli múltat idéző bútora nagyon megnyugtatóan hatott rám. A napfény illatával átitatott hófehér ágyneműbe burkolózva hamar átjárta testemet-lelkemet a simogató melegség, és gyorsan álomba ringatott. Bár az álmom „cselekményére” nem tudtam másnap visszaemlékezni, bizonyos képek elevenen idéződtek fel bennem: halk gitárzene, madárcsiripelés, lengedező szellő és könnyed nevetés. Nem sokáig merenghettem ezeken a szép képeken –ami egyébként az előző este valós emlékképe volt, nem a fantázia szüleménye-, mert majdnem elkéstem a konyhából! Már elmúlt 6 óra! Hihetetlen, hiszen én évek óta hajnali 4-nél tovább nem tudok aludni !Felsétáltam a táborhelyre, ahol mély csend ült a harmatos faleveleken ezernyi apró lámpásként megcsillanó napsugárban fürdő falombok koronáján. Odahaza ezeken a rezzenéstelen hajnalokon már félálomban hangosra tekerem a rádiót, hogy zenéje túlharsogja a fejemben zakatoló fájó gondolatokat és emlékeket, hogy elfojtsa az életem tévedéseivel való kíméletlen szembesülés rettenetét. Csak állok a csendben, és eszelősen várom ezeknek a gondolatoknak az érkezését, mint évek óta minden reggel. Hol maradnak? Miért vagyok nyugodt és vidám? Hogy merészelek nekiindulni a sejtelmes árnyakkal borított kis erdei ösvénynek én, aki rettegek és menekülök a sötéttől? És hol maradnak a magány szorongató érzései?  Nem találok választ, csupán túlcsorduló hálát érzek, amiért ilyen gyönyörű reggelre ébredhettem.

Lassanként körbeölel az ébredező fiúk ásító hangjaiból, és a madarak trillázásából szonettet szövő sokszólamú zsibongás. Helló, Bori!- mormolják morcosan, a tavalyi magázódás és távolságtartás nélkül. - Mi lesz ma az ebéd? - Meglepetés!- De azért ehető is lesz, ugye?- csipkelődnek velem, és megnyugodnak, mert látják, hogy már rotyog a fazékban a gulyásnak való. Aztán délben feltálalják Sanyi fantasztikusan finom gyümölcslevesét, amit a 150 rántott szelet követ – valóban nagy meglepetésükre, és elégedettségükre. Míg Ők elindulnak a hejcei katonai emlékpark felé egy kiadós gyalogtúrára, hozzálátok a csütörtöki főfogáshoz. Fejemben a töprengést felülharsogják a kedves dallamok: „Az élet szép, az élet minden, mondhatják, hogy semmid nincsen…” Lassacskán elkészül egy óriás fazék pörkölt – jó lesz csütörtökön ebédre. De mi legyen péntek-szombat és vasárnap? Hát tényleg nem fog sikerülni?! Átgondolatlan ígéret volt, hogy egész hétre mindent meg tudunk főzni! - Megoldjuk, ne aggódj – nyugtat meg Sanyi, mielőtt indulna a csapattal a kirándulásra, még van a hűtőben egy nagy darab disznóhús, ledaráljuk, és csinálunk belőle fasírtot meg húsgolyókat.

Igen ám, csakhogy a hús hatalmas jégtömbbé fagyva vár sorsára a fagyasztóban! Még a perzselő nap melege is kevés hozzá, hogy egyhamar darálható legyen. Akkor én most mihez kezdjek? Kiesik az egész délután tétlenül, és a vasárnapi ebédfőzés a fiúkra marad!- dohogok, és megállapítom, hogy a férfiak…!Szerencsére, Sanyit nem lehet kihozni a béketűrésből, pedig ő nem elsősorban és nemcsak nekem jött segíteni! Részt vett a fiúkkal az áhítatokon, esti alkalmat tartott, és csoportos foglakozásokat vezetett, de mindemellett főzési tudományáról is bizonyságot tett. Találékonyságával mint  mindig, most is gyorsan áthidalta a problémát. A hústömb olvadozó széleiből lenyeseget nekem vagy 150 vékony szeletet, hogy ne unatkozzam, amíg ők távol vannak.Na, ebből hogy lesz darált hús? Sehogy!- dünnyögök továbbra is makacsul, és tehetetlen dühömet egy kis falusi sétával próbálom levezetni. A csendes utcán ballagva gyorsan elpárolog a mérgem, és megtalál egy ötlet: fokhagymás-sajtos hússzeleteket fogok a „nyesedékből” készíteni. Szedem is a lábam, hogy mielőbb visszaérjek, és hozzáláthassak. A serpenyő –aminek átmérője legalább háromszor akkora volt, mint a palacsintasütőé- csak úgy kb. tízesével fogadta magába a pirításra váró hússzeleteket, így aztán kitöltötte a sütés az egész délutánomat. -Szia, Sanyi! Te jössz: a többi húst le kéne darálni (az egyszerre női maroknyi adagot befogadó kézi darálóval!). - Hát ez nem fog menni!- mondja rövid próbálkozás után. Ezért úgy döntünk, se fasírt, se töltött paprika, se húsgombóc.

Persze, tág szemekkel összenézünk, amikor Eszter lelkesen hozza az általa kézzel megírt és pontosított heti étrendet, egy finom megjegyzés kíséretében, miszerint végtelenül örül annak, hogy töltött paprika is lesz, mert neki az a kedvence!Nincs mese, valahogy le kell darálni a lassanként gyöngyözve olvadó maradék húst. Józsi készséggel hozzálát, de a bőnyék eltömítik a daráló lyukait, és az egyetlen összeálló nagy cafatként visszaokádja magából a hasába gyűrt masszát. Le kellene tekerni és kitakarítani a belsejét! Lehet, hogy a kés is fordítva van benne, azért nem működik. Zsolti veszi át a feladatot, vékony, finom, erőtlennek tűnő ujjaival…és láss csodát! Éket tesz a daráló alá, majd egy kalapácsnak kinevezett késnyél végével finoman ütögetni kezdi a záró csavart, és az meghunyászkodva engedelmeskedik neki. Ki-, majd helyükre kerülnek az elakadt, addig haszontalan alkatrészek, aztán hamarosan egy műanyagtálban dagadozik a finomra megdarált hús. -Akkor mégiscsak csinálunk töltött paprikát is ! – fordul felém Sanyi megkönnyebbülten. - Na de a rizs! Én négy kilót képtelen vagyok kevergetni a tűzön, hogy oda ne égjen! Gergő átveszi tőlem a fakanalat: -Emlékszel, tavaly is én csináltam, meglátod, sikerül – és késő estére ellepi a konyha asztallapját közel kétszáz húsgombóc.

Eközben Sanyi is elkészül az ínycsiklandó illatokat árasztó frankfurti levessel, és már csak a szombati ebéd marad függőben. De hát kifogytunk teljesen az ötletekből, és csaknem az alapanyagokból is. Töprengésünk közepette bekukucskál Judit néni a konyhába: -Elfogadnátok-e, Borikám, egy ebédet szombaton tőlem? – kérdi nagyon szerényen és szeretetteljesen. -Judit néni! Te vagy a megmentőnk! Éppen azon tanakodunk, mi legyen akkor az ebéd, és mikor főzzük meg, mert mi már akkor sajnos, nem leszünk Veletek?!Ezzel teljessé vált a heti étrend, aminek jelentősége nem csupán abban volt, hogy elcsituljanak a korgó gyomrok, hogy a test hiánytalanul megkapja táplálékát. Hiszen a fiúk ezáltal vehettek részt maradéktalanul az összes foglakozáson, áhítaton, bizonyságtételen. A Csendes Hét ugyanis erről szólt igazán: távol a világ zajától, egy meghitt és bensőséges környezetben megnyitni egymásnak lelki sebeinket, meghallgatni és meghallani önmagunk és társaink szívének megbocsátásért, megnyugvásért és feloldozásért esdeklő könyörgő hangjait. Megalázottságtól lehorgasztott fejünket, és sérelmektől - bűntudattól elnehezült szívünket felemelni a tisztító napfény és szeretet tündöklően kék horizontjára, mely fölött mindannyiunknak a maga istene már epedve várja, hogy feloldozhasson minket, bezárhassa mögöttünk a sötét múlt megrozsdásodott, csikorgó vaskapuját, és kinyisson egy ajtót a megtisztult, hit-és bizalomteljes, új élet felé. Mert a Jóisten ha becsuk egy kaput, azt azért teszi, hogy kinyisson nekünk egy másikat.…és lobog az új élet felszabadult lélekkel, színes vágyakkal festett hófehér zászlaja, a köveken megörökített megújulás bizonyítékai…és elindul újabb 30 ember –mint évek óta minden ősszel Hejcéről- az „Új élet utca 1.sz.” felé.Most már tudják, hogy a szabadsághoz, a tisztuláshoz vezető út rögös, a visszafordulás csábító démona időnként árnyékot vet rájuk, de hitük ereje, és elkötelezett földi vezetőik túlsegíthetik őket ezeken az útvesztőkön.A mi szívünkben is túlcsordul a hála és köszönet. Köszönjük Neked, Eszter, hogy megnyitottad számunkra is ennek a különös világnak a kapuját, és hogy kitárt karokkal fogadtál bennünket a Fiúkkal együtt. Köszönjük Mindnyájatoknak, hogy a testi táplálékot –amivel mi próbáltunk Nektek kellemes élményt szerezni-, felejthetetlen lelki táplálékkal viszonoztátok Nekünk! Mikos Borbála

©2016 | 1146 Budapest, Bethesda utca 3. (Zugló) Tel.: +36-1-364-9020  | Design: Green-Graph