“… Tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk,...”   Róma 15,1

 

1146 Budapest, Bethesda utca 3. hiteles_egeszsegugyi_weboldal_2017_pecset_32x.png
+36-1-920-6000
bethesda@bethesda.hu

youtube-30.png facebook-30.png
 

Rege a csodaszarvasról meg a Bethesdások szaladásáról és a flow-ról | Bethesda Gyermekkórház

Vasárnap volt egy hete, hogy 42-en bethesdások és csatolt részeik 11 óra tájban még a nagydobronyi templomban ültünk. Balra fejkendős asszonyok, jobbra fekete zakós, fehéringes férfiak, a karzaton ifjak és leányok, középen elől a presbiterek. Mögöttük mi, a bethesdás küldöttség. Zúg az orgona, zeng a zsoltár. Fehér hajú, amerikai magyar lelkész, korát meghazudtoló élénkséggel, fülnek kedves amerikánus akcentussal hasogatja az Igét, és buzdít: ne mondd, hogy te kicsi vagy, kis csavar a nagy gépezetben, lehetőségek nélkül, hatalom nélkül, pénz nélkül, ha szenvedést, nyomort látsz, amibe belefacsarodik a szíved. És elmeséli a maga történetét, hogy szervezte meg a kárpátaljai magyarok egészségügyi ellátását felvállaló alapítványt Amerikából. Amíg hallgatom, leghátul ülőként figyelem az én kedves bethesdás csapatom. Ezt a 42 embert a csatolt részekkel együtt, akik fejükbe vették, hogy összekötik a reformáció 500 évét egy 500 kilométeres futással, a nagydobronyi gyermekotthon megsegítését szűrővizsgálattal és az Ukrajnában kisebbségben élő feleink megtámogatását hangsúlyos jelenléttel Munkácstól Vereckéig.

Szóval figyelem az enyéimet a templomi hátsó padból a program utolsó napján, és betölt egy érzés. A hála. Nem tudok eléggé hálás lenni az Istennek, hogy közéjük tartozhatom. Mindezt az addig átélt élmények sora után gondolom, összegzésként. Kicsi, apró részletekből felépülő nagy jó. Azt szeretném, ne érjen véget. Mindig ilyen legyen. Ezt az érzést látom elhatalmasodni hátulról az előttem ülőkön. Látom a testtartáson, a hátakon a lehajtott, majd időről időre felemelt fejeken. Semmi pátosz, csak a valóság. Legjobban József Attila sorai írják le az érzést:"Fáradt meg együgyű,vagy tán csak jó vagyok
s reszketek, mint a fű és mint a csillagok".

Aztán itt van ez a szaladás. A futás része a dolgoknak. Sokan csak arra voltunk képesek, hogy Sárospatakon és Nagydobronyban az utolsó egy kilométerre beálljunk a profik közé. Annál jobban megbecsülöm az extrém futókat, akik végigfutották az 500 kilométert, és azokat, akik közülünk egy egész maratoni távot, vagy 6, 14, 36 kilométereket teljesítettek. A futás az a sport, amelyben nem lehet színlelni. Tüdő, szív, izomerő, és ami a fő, monotónia- és szenvedéstűrés kell hozzá. Összeszedettség és kitartás, önmagunk legyőzése különösen egy hajnali, vagy egy esti órán, munka után vagy előtt, amikor ráveszi magát az ember az edzésre, legyen bármilyen is a kedv és az idő. Hálás vagyok azért, hogy most először igazán beleláttam a futás lélektanába és általa egyéni sorsokba. Miről is van szó? Határozottan érzem, hogy két okból futunk, szaladunk: vagy valami elől, vagy valami után. Akárhogy is, amíg futunk, valamit kiizzadunk, kiszenvedünk magunkból. És egy futás utáni eufória, vagy mondjuk flow, kitöröl minden szennyet, méltatlanságot, keserűséget a lélekből. Már csak ezért is megéri.

És ha már szaladás, futás meg Kárpátalja, akkor eszembe jut Sub Bass Monster (Szabi), a rapper 2006-ban keletkezett száma, a Rege a csodaszarvasról. "Szaladj, szaladj te gyönyörű csoda fenevad, me-menekülj mert a nyomodban egy csapat halad, akik ha kell, uhuh, árkon és bokron, mennek utánad mert nem tudják hol is van az otthon".

Hogy ne tudnánk, hogy hol is van az otthon, de most olyanok között vagyunk, akik kisebbségben magyarok. Mi meg Vereckéig futunk. Visszafele. Oda, ahonnan a monda szerint a csodaszarvast kergető Árpád nemzetségével átkelt a hágón nagy szaladás közepette. És már is meggyártom a magyarság futásra kész hajlamának képét visszavezetve az ős eredetihez. Mi magyarok nemcsak mindig mindenhonnan elkésünk (Ady), de állandóan futunk. És mondja valaki, hogy nincs minden héten valahol, valamilyen futóverseny nálunk az utóbbi tíz évben? Ennek a futás dolognak még nagy haszna lesz a jövőben, ha rákap nemzetünk, a népegészségügyi oldalát nem is tekintve a dolognak.

Aztán itt van Nagydobrony a Samaritánus Otthon élén Katkó Lászlóval. Ami Budapestnek a Bethesda, az Nagydobronynak és talán a kárpátaljai magyar lakta részeknek is a Samaritánus Otthon. A béke szigete a viharos tengeren. Kb. 70 különböző élethelyzetű, életkorú és állapotú lány otthona a saját család helyett. Elbeszélni alig lehet, látni kell. Teljesen önellátók, mindenkit befogadnak, mindenkiről gondoskodnak, minden vendéget maguk elé helyeznek. Ha kapnak, megköszönik, ha visznek, szívesen adják. Kb, 40 alkalmazottal, akik azonban egytől-egyig főnökök is a maguk területén olyan légkört, olyan körülményeket, olyan milliőt teremtenek, amelyben otthonlakó, munkás, vendég, látogató, köztársasági elnök felesége és a biztonsági ember is egyaránt fellélegzik: "valami jó történik velem, biztonságban vagyok, itt gondoskodnak rólam, és az lehetek, aki vagyok, akinek lennem kell" - gondolja. Ez nem túlzás. Tessék kipróbálni. Kis csapatunk általános élménye volt, hogy amíg ott voltunk, amíg ott tettük a dolgunkat, minden másról megfeldkeztünk. Pl. arról, hogy mi van itthon, ki, hogy szidalmaz, aláz kit, mi van a nagypolitikában és a saját kicsinyes gondjaink között. Hát nem ez a flow, az áramlás? Mindennek élén Katkó László áll, aki minden reggel vasalt ingben, öltönyben, nyakkendőben 1/2 7-kor megjelenik és napnyugtáig a legnagyobb nyogalommal intézi, hol a vendégek gondját, hol a tehenészet kérdéseit a fejéskor az istállóban, hol a beszerzést, hol a köztársasági elnökné fogadását, hol az üvegházak karbanatartását, hol a gondozott kislányok aktuális gondjait. Mindehhez mosolygós, nyugodt, egy hangos szava nincs, de sok humor, történet van a tarsolyában, amivel elrendez hamar minden problémát, sőt távlatokat nyit. Ha őt nézem, elszégyellem magam. Tizedakkora támogatással hova juttatott egy közösséget és hogy állt helyt az ellenszélben. Hálás vagyok, mert ez a mi akciónk kilendít a konfortzónámból és alázatra tanít szerintem nemcsak engem.

Néhány szó a szűrővizsgálatról és a csapatmunkáról. Nekem hasonló élményem a cigánymisszióból van. Most is ugyanígy történt. 100 valahány gyereket szűrtünk egészségügyileg. Először csak az otthon lakóiról lett volna szó, de aztán jöttek a faluból, aztán a környékről és aztán nemcsak a magyar ajkúak. Nagy menet volt egy hosszú délelőtt alatt 9 helyszínen, minden szempontból átvizsgálni ekkora tömeget adott körülmények között. Ami a jó volt, hogy csapatban működtünk. Senki nem kérdezte, miért így, miért ezt, miért ezzel, miért nincs ez, vagy az, miért én? Rugalmasan és együttműködve mindenki beállt a sorba és tette a dolgát. Éltem a lehetőséggel, hogy minden kollégám rendelésére bemehetk és megfigyelhetem, hogy csinálja. Azt kell mondjam, csak felnézni tudok rájuk. Hogyne tudtam volna, hogy amit tenniük kell, az a napi rutin, és ennek ellenére ahogy tették, ahogy beszélgettek, ahogy bántak a gyerekkel és kísérőikkel, az olyan volt, mintha ezen múlna a világ és minden, ami benne van. Hát ne legyen hálás az ember, hogy ilyen orvosokat, ápolókat, asszisztenseket ismerhet? 

Aztán itt van Munkács. Persze megnézzük a várat, élvezzük Rákóczi és Zrínyi Ilona hatásának emlékeit. Azonban látjuk a szegénységet, a pénztelenséget a tárlókon, a falakon, és nem nehéz sejteni, hogy a szerény állapotok mögött a magas politika nehézkedése is tetten érhető. A vár pincéjét helyi magyar bérli vállalkozásban, nagy szeretettel invitál borkóstolóra, helyi ízekre. Bevásárlunk nála az otthoniakra gondolva. Aztán a helyi református lelkész vendégei vagyunk, épp frissen tiltották ki Ukrajnából, és amíg szavait hallgatjuk, azon gondolkodunk, hogy itthon miért is nem tudjuk szeretni, na jó, nem szeretni, de legalább megérteni egymást mi magyarok? Mi az a nagy ok, ami miatt nem látjuk át, hogy össze kéne tartoznunk, nem egymást gyaláznunk! Az idézett Szabi szövegből erre is van magyarazázat: "Veszekedésbe kezdtek, ugyanis többet reméltek, Éhesek voltak, és fáztak meg féltek, Mert mindig csak hegyek, völgyek, erdők, rétek, és minden esetben csak ugyanahhoz a hágóhoz értek."

És akkor a hágóról. Vasárnap délután busszal utaztunk oda, hogy ott várjuk az extrémfutók érkezését. MIelőtt indultunk volna a bennünket végig kísérő konzul és munkatársai kedvesen, de határozottan megkértek: Sehonnan ne térjünk le az útról, ha bárki, bármit mond, ne reagáljunk, a jelenlévő rendőrők seregét úgy kezelejük, mint, aki bennünket biztosítanak, és lehetőleg senkire, semmire, semmikor ne tegyünk megjegyzést, gesztust. Értettünk a szóból és így cselekedtünk. Fenn az emlékműnél, a hét vezért ábrázoló kőtömbök mellet, amikor megérkeztek az 500 kilométeres futók, megilletődve énekeltük el a himnuszt és hallgattuk a konzul úr, valamint igazgató urunk beszédeit. És ami a nagy szó, a helyi rutén polgármester, aki egy szót sem beszélt magyarul, egy kis traktát, vendégséget rendezett nekünk fenn a hágón. Szíves szóval, jó falatokkal, italokkal. Úgy éreztük, neki még fontosabb a mi jelenlétünk, mint talán nekünk magunknak.

És hála a szervezőknek, akiket nem tudok felsorolni. Csak abba gondoltam bele, hogy mekkora logisztika kellett ennyi ember, helyszín, feladat, fontos ember fogadása, időpontok, helyszínek, médiaszerpelés, elszállásolás, étkeztetés, határátlépés, stb. megszervezéséhez. Úgy éreztem, a Gondviselő hord tenyerén bennünket. Még akkor is, amikor a visszafele úton a határ előtt jópár kilométerrel buszunk megadta magát. Egy ideig úgy látszott, ott ragadunk. Aztán hála a Gondviselőnek és a segítő kezeknek mentünk tovább a tervezett úton.

Köszönet mindenkinek, aki ezt a programot létrehozta, megszervezte, lebonyolította, átélte és továbbviszi. Reformátusként szólva: Soli Deo Gloria! (Egyedül Istené a dicsőség!)

-rgy-

 

 

©2016 | 1146 Budapest, Bethesda utca 3. (Zugló) Tel.: +36-1-364-9020  | Design: Green-Graph