“… Tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk,...”   Róma 15,1

 

1146 Budapest, Bethesda utca 3. hiteles_egeszsegugyi_weboldal_2017_pecset_32x.png
+36-1-920-6000
bethesda@bethesda.hu

youtube-30.png facebook-30.png
 

Híreink arhív

Szakmai gyakorlaton Cincinnatiban | Bethesda Gyermekkórház

A Bethesda Kórház Alapítvány és a SARA alapítvány támogatásával 2015. október-novemberében lehetőségem nyílt két hónapot a Cincinnati Children’s Hospital Medical Center gyermekintenzív osztályán tölteni.  Tekintve, hogy egy - még amerikai léptékkel is - kiemelkedő szakmai színvonalú és kiemelkedően dotált kórházról van szó, igen nagy várakozással néztem az ott töltendő időszak elé. Megfigyelői programról lévén szó, szorosan vett szakmai munkát ezen időszak alatt nem végezhettem, de az intenzív osztály működésének minden részletét megfigyelhettem és minden oktatási alkalmon ill. megbeszélésen részt vehettem. Igyekeztem mindent éles szemmel és egészséges kritikával megfigyelni, mert elsődleges célom az volt, hogy inspirációt ill. ötleteket gyűjtsek a hazai – ezen belül is elsősorban a bethesdás - gyermekintenzív-ellátás jobbítására.

A CCHMC-ben minden szakterület megtalálható egy helyen, ami gyermekek ellátásához csak szükséges lehet - nem csak a közvetlen betegellátás, hanem a laboratóriumi és képalkotó háttér vonatkozásában egyaránt. Emellett kiterjedt és igen magas színvonalú kutatási részlege is van, mely közvetlenül, szakmailag is megtámogatja a mindennapi betegellátást.  Annak ellenére, hogy a kórház nagyon „nagyra nőtt” (dolgozóinak száma eléri egy kisebb város lakosságát, egyidejűleg másfél ezer bentfekvő gyermeket látnak el, valamint naponta több ezer ambuláns beteg fordul meg a különböző ellátóhelyeken), hihetetlen meleg, családias és családbarát a környezet, ami számomra igen nagy meglepetés volt. Jó volt látni, hogy ez lehetséges. A gyárszerű méretek ellenére az ellátás jellege nem vált automatizálttá, hanem a dolgozók folyamatosan tekintettel vannak a családok egyedi szükségleteire és nem csak szakemberként, hanem embertársként állnak mellettük a betegség idején. A gyermek-és családbarát jelleghez az építészeti kialakítás (pl. egyedi betegszobák saját fürdőszobával, ahol a család folyamatosan jelen lehet) az ideális nővér-beteg arány, a segítő foglalkozásúak óriási száma, valamint az általános szemlélet egyaránt hozzájárul. A család semmiből sincs kizárva, a vizitre kifejezetten meghívják őket, hogy vegyenek rajta részt, ha szeretnének. Minden döntés háttere, folyamata és a döntők személye is jól látható a szülők számára. Nem létezik olyan beavatkozás, melynek végzésekor ne lehetnének jelen; mindig kérdezhetnek, minden kételyüket felvethetik, mindenre választ fognak kapni. A másik igen kellemes meglepetés az volt számomra, hogy mennyire ítélkezésmentes, elfogadó és udvarias a dolgozók általános hozzáállása, mind a családok, mind egymás, mind a magamfajta megfigyelő felé. (Ez az általános segítőkészséget és ítélkezésmentességet egyébként nem csak a kórházi létben, hanem egész ott töltött időszakunkban mindenhol tapasztaltuk, ahol csak jártunk; boltban, utcán, a vendéglátóinknál, az ő baráti társaságukban… ) Soha, még véletlenül sem hallottam senkitől, sem nővértől, sem orvostól, sem gyógytornásztól, sem  takarítótól egyetlenegy lekezelő megjegyzést sem családokra vagy hozzátartozókra vonatkozóan, még akkor sem, ha adott esetben igen egyszerű sorból származó, tanulatlan vagy akár ápolatlan emberek voltak. Emögött a hozzáállás mögött azt a magatartást éreztem, hogy „teljesen mindegy, hogy hogy néznek ki vagy hogyan öltöznek, én a gyermek minél magasabb szakmai színvonalú ellátásáért vagyok itt és nem feladatom a család életmódját, intelligenciáját vagy magatartását megítélni. Ha nehezebben értik meg, amit mondok, akkor majd több időt szánok rájuk, elmondom más szavakkal, egyszerűbben is. Ha nehéz velük, akkor is nekem kell alkalmazkodom – elvégre senki nem mondta, hogy minden családdal mindig könnyű lesz.” Ez a hozzáállás kimondva egyszerűen hangzik, de megvalósítani a mi nővéreink és orvosaink állandó túlterheltsége és társadalmi alulbecsültsége mellett már sokkal nehezebb. Ez az ítélkezésmentes viselkedés az egyik dolog mindenesetre, amit a magam számára a hazatérés előtt programnak meghatároztam: szeretnék a mindennapi kórházi munka során, a Cincinnatiban látottakat mintának tekintve, a családokra tiszta szívvel, nyitott lélekkel tekinteni, anélkül, hogy közben magamban ítéletet hoznék róluk, hogy ilyenek, vagy olyanok… Hiszen ezek a magunkban megformált ítéletek valószínűleg érezhetők rajtunk, akkor is, ha hangosan nem mondjuk ki őket, hát még akkor, ha az osztályon a szülő távollétében még jól ki is beszéljük a családot. Ezt megérzik a szülők, ami alááshatja az egészségügybe és a belénk vetett bizalmat, ami miatt esetleg nehezebb lehet őket együttműködésre megnyerni a gyermek érdekében. Az ítélkezésmentes hozzáállás tehát nem csak jóleső érzés a családok számára, hanem egyenesen praktikus is, mert jobbá válhat általa a család és az egészségügyi ellátók kapcsolata, és ami számunkra még fontosabb, forrásbevonás nélkül is megvalósítható. Azóta tudatosan próbálkozom ezzel - bevallom, hogy nem mindig sikeresen, de kitartóan. Ami még szintén fontos tapasztalat volt – bár eddig is tudtam filmekből és olvasmányokból, de személyes élményem még nem lehetett róla -, hogy milyen irigylésre méltóan magas az egészségügy és az abban dolgozók társadalmi megbecsültsége Amerikában. A társadalmi megbecsültség foka természetesen összefügg a fizetéssel is, de nem csak erről van szó, hanem egyszerűen mindenkit tisztelettel illet a társadalom, aki a közösség számára hasznos munkát végez. Részben ez magyarázza azt a magabiztosságot és nyugodtságot, amit az ottani kórházi dolgozókon éreztem: annak tudata, hogy társadalmilag magasan jegyzett munkát végeznek. Szintén érdekes és meglepő tapasztalat volt számomra, hogy ott mennyi minden olyan munkafolyamatot végeznek nővérek, ami az itthoni szokások és hagyományok szerint „orvosi munka” lenne. Ehhez a hihetetlenül magas színvonalú amerikai nővérképzésen kívül az is hozzájárul, hogy ott az orvos munkaideje, a honi viszonyoktól eltérően, kifejezetten „drága”. Szintén nagyon jó és hazahozásra érdemes az a rendszer, mely az orvosok számára rotációs elven állandó továbbképzésre és önképzésre való időt biztosít - munkaidőben. Ez ad ugyanis lehetőséget arra, hogy a tudás mindig valóban naprakész maradjon. Ha - mint itthon - szakcikk ill. szakkönyv olvasására csak a szabadidőből ill. a családtól elvont időben, tehát csak hétvégén, ünnepnapon vagy késő esténként van lehetőség, akkor nyilvánvalóan kevésbé tudja követni az ember a szakmai trendeket, mintha ez a munkája része lenne – minthogy tulajdonképpen az - és munkaidőben is tehetné. A szakmai gyakorlatom szűkebb terepére, az intenzív osztály működésére térve: jó volt látni, hogy ott mennyien megtámogatják az intenzívesek munkáját és az ott kezelt gyermekek számára a betegség átvészelését. A csapat együtt vizitel a megfelelő társszakmák képviselőivel (sebész, traumatológus, nefrológus, onkológus, neurológus, csontvelő-transzplantációs szakember rendszeresen jelen volt a megbeszélésen, a gyermek betegségének természetétől függően), valamint a gyógyszerésszel és a dietetikussal. Szociális munkás, lelkipásztor és Child life specialist a team része, zene- és művészetterapeuta, holistic nurse állandóan elérhető. Minden döntés 15-20 egészségügyi dolgozó jelenlétében, közösen születik meg; mindenki hozzáteheti a saját szempontjait és mindenki felvetheti minden kételyét vagy kérdését a megfelelő alkalmon (ez általában a reggeli-délelőtti vizit ideje). Ezen kívül számos dedikált csapat is segíti a munkát, melyek egy –egy szűk, speciális területen, de azon belül igen nagy tapasztalattal és mély tudásanyaggal rendelkeznek. Ilyen például az Acute pain service, a Palliative team, a Vascular access team, a Wound care team, a Pulmonary hypertension team és még sorolhatnám. Ha ezek a csapatok javaslatot adnak valamire, az osztályos orvosnak már nincs más dolga, mint azt követni. Fontos tapasztalat volt számomra, hogy ezen csapatok napi működésében milyen kulcsfontosságú szerepet játszanak magasan képzett nővérek. A jövőben, a további specializálódásnak köszönhetően Magyarországon is szükség lesz ilyen dedikált csapatok felállítására, ezért fontos azt tudni, hogy napi működtetésük orvosalapon nem képzelhető el hosszú távon. Természetesen tapasztaltam olyasmit is, amit nem valósítanék meg itthon, ezek a benyomások döntően a túlbiztosított, defenzív magatartásból adódtak és az ottani egészségügy szerkezetéből következnek. Összességében rendkívül sok tapasztalattal, élménnyel és benyomással gazdagított a CCHMC-ben eltöltött két hónap, melynek a döntő többsége nem feltétlenül szakmai természetű – hiszen mi is ugyanazon irodalmi adatokhoz és szakmai anyagokhoz férünk hozzá, mint ők -, hanem a munka szervezéséről, a képzés szerkezetéről és az ott uralkodó általános szemléletről gyűjtöttem sok információt. Ezen kívül sok olyan, apró mozaikdarabhoz hasonlítható benyomást is szereztem, mely első ránézésre talán jelentéktelennek tűnik, de a napi működés szempontjából mégis fontos lehet az itthoni munkám során is. Remélem, hogy az én személyes gazdagodásom az intenzív osztálynak ill. az egész kórháznak is közvetve hasznára válik hosszú távon. Köszönöm a Bethesda Kórház Alapítvány és a SARA Alapítvány támogatását, mely az utat lehetővé tette!

Dr. Szabó Cecília

©2016 | 1146 Budapest, Bethesda utca 3. (Zugló) Tel.: +36-1-364-9020  | Design: Green-Graph