Dr. Bakos Tóth Márta emlékére

Lesznek majd, akik akadémikus pontossággal méltatják életét, munkásságát. Az én szavaim inkább a szívhez szólnak, szentimentálisak, érzelgősek. Úgy festik le, ahogy magammal vinni akarom az emlékét. – Épp csak túl voltunk a rendszerváltáson, épp csak kórházlelkész lettem, és egy kedves kollégám, Dr. Békési Andrea, Dr. Dizseri Tamás, a Bethesda akkori főigazgatója ösztönzésére engem mint újsütetű kórházlelkészt elcipelt egy “fontos” konferenciára. Ott voltak a pszichológia határterületeken mozgó akkori nagyasszonyai: Tomcsányi Teodóra, Polcz Alaine, Bagdy Emőke, Kopp Mária, Muszbek Katalin, Komlósi Piroska és Kovács József az orvosi etika kutatója. És persze szerényen a háttérben ott volt egy asszony, feltűzött konttyal, sokféleképp elütve a társaságtól: Bakos Tóth Márta. Az előadások közti szünetben megszólított, meglátta bennem a magányosan lézengőt, és mesélni kezdett arról, hogy mit élt át frissen szerzett diplomájával egykor az onkológián, a Tűzoltó utcában. Nem tudtam követni. Semmiről, semmit sem tudtam, csak azt éltem át, hogy itt és most valami fontosat akar nekem elmondani. Mesélt egy faluról is. Bakonyszücsről. Elmondta, hogy van ott neki egy táborhelye onkológiai beteg gyerekeknek és családjaiknak, és invitált, hogy nézzem meg személyesen. Nem volt rá szükség. A következő évben már ott táboroztunk a Bethesda betegeivel Békési Andrea szervezésében.

A következő meghatározó élményem róla innen származik. Hajnali 5 óra volt, harangszóra ébredtünk Németh Sanyival, táborszervező kollégámmal, és előkóvályogtunk, hogy nekifogjunk a reggeli előkészítésének.  Márta várt bennünket a konyhában frissen főzött kávéval, kora hajnalban kisütött, illatosan gőzölgő kaláccsal. Kiültünk a hajnali fényben fürdő teraszra, ahol az etetésre váró macskák – helyi menekültek – is mint személyes jóbarátai mind ott ültek. Mi pedig hallgattuk a meséit, verseit az életéről, a mezőkről, az erődőkről, az otthonról, a családról és a Bakony csodája is kibomlott az Isten iránti áhítattal. Közben elszívott két-három cigarettát. Aztán felkelt, begyúrta a az ebédhez szánt tésztát, miközben előállította a reggelit. –

Ilyen volt ő. A világ elesettjeiről gondoskodó anya és nagymama, filozófus, pszichológus, irodalmár, de közben “kritikus anyós” is. 25 éven át találkoztam vele minden évben, amikor onkológiai betegeket, kórházi dolgozók gyerekeit, epilepsziás gyerekeket és családjaikat táboroztattuk nála. Az ő ideája a családiasan befogadó, egyszerű körülmények közt a lelkiekre, a személyes kapcsolatra épülő gyógyítás ideája volt. Nem tudott, nem akart elfogadni mást, többet. A professzializálódó pszichológiát gyanúsnak tartotta, miként az élmény alapú, nagy költségvetésű, de személyes kapcsolat nélküli táboroztatás gondolatát is elvetette. Így hát remete lett. Nem gyűjtött maga köré követőket. Akik mégis jelentkeztek, rendere elmaradtak, mert nem bízott senkiben. A Bethesdában sem bízott, pedig 2017-ben nagyon konkrét szándék merült fel az együttműködésre az általa létrehozott rehabilitációs otthon munkájának folytatására ágazatközi együttműködéssel megvalósuló pályázat keretében a Bethesdával. Elzárkózott, pedig tiszteletbeli bethesdás volt, bethesda kitűzővel, amit fogadásunkra mindig felvett, hogy lássuk, megbecsüli. Az ő világába nem fért bele a minőségbiztosított intézményesülés képe. –

Most lezárult a mű. Az idő távolából lehet majd látni azt teljes valójában.  Az én, és szerintem sokunk emlékében úgy marad meg, mint egy pótanya, pót nagymama, aki kalácsot süt, ebédet főz, elbeszélget a világ dolgairól, szemérmesen elmondja frissen költött verseit, befogadja és felhízlalja az összes beteg állatot, támogatja az egyházközséget és növeli hívei számát, utazik Bakonyszücs és Budapest között, emlékezik, és emlékei elmesélésével nevel. Sosem tudjuk meg, hogy boldog volt-e valaha. De azt tudjuk, hogy amikor megépült a Bakonyszücsi táborban a medence, boldog örömmel figyelte a pacsáló kölyköket. És minden neki személyesen szóló rajzot eltett. Kivételesen jó, autonóm, szabad és épp ezért nehéz ember volt. Isten iránti hálával emlékezünk rá. (75 éves korában, 2018. december 31-én ment el.)

2015-ös táborunk végén az egyik kedvenc versével köszönt el tőlünk.  Könnybe lábadt szemmel mondta el József Attila sorait. (Csak két versszakát idézem itt.)

“Talán eltünök hirtelen,

akár az erdőben a vadnyom.

Elpazaroltam mindenem,

amiről számot kéne adnom.

Ifjuságom, e zöld vadont

szabadnak hittem és öröknek

és most könnyezve hallgatom,

a száraz ágak hogy zörögnek.”

-rgy-

Adó 1% felajánlás
Page Reader Press Enter to Read Page Content Out Loud Press Enter to Pause or Restart Reading Page Content Out Loud Press Enter to Stop Reading Page Content Out Loud Screen Reader Support