Igal és a lelki egészség

Senki sem vitatja a tényt, hogy az egészségügyi munka lelkileg is pórbára teszi művelőjét, hát még ha az ember ápoló. Elméletben az unalomig hallani erről a témáról: a lelki el- és megfáradás egészséget károsító következményeiről, és általában tudjuk is, hogyan lehetne ellene tenni. A gyakorlatban azonban nem olyan könnyű a kialakult védvonalakon túllépve harcba szállni a lélek védelmére, nyílván a fáradtság, és az egyéb ügyes-bajos dolgok miatt. Ahhoz ugyanis energia és idő kellene, azzal pedig mindenki takarékoskodik.
Nem úgy a mi Neurológiánk nővér csapata. 2009 óta minden évben gondos egyeztetés és előre szervezés után felkerekednek, és élnek az Igali házunk adta lehetőséggel. Egy hosszú hétvégét együtt töltenek, hogy áttekintsék a mögöttük álló évet, közösségük állapotát a lelkiek szempontjából is. Idén március első hétvégéjére sikerült megszervezni a kirándulást, hála a Rehabilitációs Osztály feladatot átvállaló segítőkészségének. Kissné Rozál főnővér és segítői pihentető és elmélyülést is támogató programot állítottak össze, melynek fő témája előzetes közvélemyékutatás nyomán a bevonódás, a segítés határai, a „kinek kell megoldani a problémákat?” kérdésköre volt.
Régóta kurrens témák ezen az osztályon is, ahol számtalan, igazi megoldás nélküli betegséggel találkoznak a mindennapokban. Az első nap rövid délutánja és estéje az utazással és az aklimatizációval telt. Bár ezúttal kegyes volt hozzánk az idő és a forgalom és gyorsan kijutottunk a városból, ahhoz nem elég gyorsan, hogy megelőzzük „Jani nővért” (Fazekas János), aki már az igali házban relaxálva várt bennünket, mire megérkeztünk. Ő ugyanis Veszprémtől kerékpárral érkezett, ami igazi sport teljesítmény, meg is csodáltuk érte. A második nap nekifogtunk a fő témának, hogy egyszerűbb legyen a nekifutás, néhány bemelegítő feladat megoldásával és megbeszélésével. Délután az igali termálfürdő áldásait élveztük, jóllehet az átépítések miatt ezek az áldások körülményesebben átélhetők. Este pedig a Bonnyapusztai ajándék vacsora kényeztetett. A harmadik és egyben lezáró fél nap egy részében kézműves munkával készültünk a húsvétra, majd megpróbáltuk összefoglalni a bevonódás téma kapcsán feljött érzelmeket és gondolatokat. Amint azt sejteni lehetett, a problémának nincs igaz megoldása. Nagyjából két állsápont rajzolódott ki, s mindkettő makacsul védte magát. Az egyik szerint minden érintettség ellenére módszeresen és határozottan meg kell húzni a határokat a beteg és a hozzátartozó segítése közben, különben minden energiát felemészt a kisajátított segítőkészség és empátia. A másik állsápont szerint a bevonódás ellen küzdeni kár, mindig az az eset a fontos, amelyik épp szem előtt van, s ha a segítettek érzik, hogy sorsuk nem közömbös, szeretetükkel pótolják a felemészetett lelki energiákat. Felszínre jött még egy valós probléma: a hozzátartozók, többnyire az édesanyák, szeretnek különbséget tenni a velük foglalkozók között aszerint, hogy kin érzik inkább a bevonódást. Ha nincs résen a nővércsapat, könnyen elkezdődhet egy játszma, melynek lényege, hogy a hozzátartozó hajlamos kisajátítani a  vele többet fogalalkozó ápolót mint „jó nővért” szemben a „rossz nővérrel”, aki jól-rosszul nyílván próbálja meghúzni a határokat. Erre bizony figyelni kell, mondódott ki a szentencia, nehogy sértődés és aharag legyen a vége az ápolók között.
Összességében nagyon kellemes egy egész és két fél napot töltöttünk együtt, még a akkor is, ha a végére úgy látszott, az alapkérdésnek nincs frappáns, mindenki számára érvényes megoldása. A lényeg a közösség, a beszélgetés: az érzelmek és gondolatok megosztása, a közös élmény, amelyre jó lesz visszagondolni az egyébként egyformán pergő hétköznapokon.
Köszönet az Alaptványunknak a támogatásért és a kórház vezetésének azért, hogy természetesként kezelik és támogatják a kisebb közösségek ápolását. Reméljük, nem hiába.
-rgy-