A lelki egészségről karantén után

Szerző: Bethesda Gyermekkórház

A lelki egészségről karantén után

Hogyan élték meg a gyerekek az iskolák bezárását; vannak-e olyanok, akiket ez kifejezetten előnyösen vagy ellenkezőleg, különösen hátrányosan érintett? Hogyan kezeljük az iskolák újranyitásával kapcsolatos új helyzeteket és hogyan készüljünk egy esetleges következő hullámra? Hirsch Anikóval, a Bethesda Gyermekkórház pszichiáter főorvosnőjével beszélgettük e minden szülőt érzékenyen érintő kérdésekről.
Szöveg: Antal-Ferencz Ildikó

Milyen pszichés hatással volt a gyerekekre az iskolák bezárása a te tapasztalataid alapján?

Nyilván az első pillanatban a gyerek többsége számára ez annak örömét jelentette, hogy nem kell iskolába menni és az egész család otthon van. Persze ez sokaknál vegyült azzal a sokkszerű élménnyel, hogy nagyon nagy baj van a világban és vajon mi lesz ebből. A gyerekeknél, különösen a kisebbeknél nagyon nagy szerepe van annak, hogy a szülők hogyan reagálnak. Voltak olyan gyerekek, akiknél nagyon komoly szorongás, pánik jelent meg a járvánnyal kapcsolatosan, de az átlaggyerek eléggé pozitívan fogta fel. A kisebbek nehezebben értették, hogy ez nem egy iskolai szünet, hanem egy másfajta oktatás; de nyilván ebbe belejátszott az is, hogy maguk az iskolák sem tudtak egyik napról a másikra átállni a digitális oktatásra. Nagyon nagy különbségek voltak abban, hogy melyik iskola mennyire szigorúan, illetve szervezetten tudta ezt megoldani.

Ezek voltak az első reakciók. Mi történt akkor, amikor kiderült, hogy ez nem egy rövid átmeneti helyzet?

Valóban jött egy következő szakasz, amikor kiderült, hogy az, amit még a szülők is átmeneti dolognak ítéltek meg, nem az. Ebben a szakaszban már erősebben megmutatkoztak a különbségek; egyrészt abban, hogy milyen egy adott gyermek személyisége, másrészt milyen egy adott családi háttér, és annak szervezettsége.

Ahol alapvetően jól meg tudták szervezni az otthonlétet és kialakult egy stabil struktúra, abban a gyerekek tök jók tudtak működni. Voltak olyan hiperaktív-figyelemzavaros gyerekek – elég sokan egyébként –, akiknek kifejezetten jót tett az otthoni tanulás, amennyiben a családi napirend kiszámíthatóan működött. Ők nem azért tudtak jobban teljesíteni, mert szüleik megcsinálták helyettük a leckéket, hanem azért, mert többet tudtak pihenni, mozogni, nem voltak összezárva másik harminc gyerekkel, és sok minden kiszámíthatóbb volt. Ahol tehát a család jól tudta kezelni a helyzetet, és megszervezte az élet különböző területeit – tanulást, játékot, munkát és házimunkát –, ott a gyerekek, beleértve a hiperaktív gyerekek nagy részét, jól működtek.

Ugyanakkor viszont például az autista gyerekek esetében „nem mindig jött be”. Ők egy sokkal kiszámíthatóbb struktúrát szeretnek; s ha ez az otthoni napirend tekintetében meg is valósult, az online oktatásban ők nem voltak eléggé lekötve, nem volt eléggé kitöltve az idejük. Nekik ugyanis az az egyik nehézségük, hogy saját maguktól nehezebben tudják megszervezni az életüket, feltalálni magukat, kihasználni az üres időket. Ennek negatív következményeit mi is láttuk. Az autizmussal élőknél eleve gyakoriak a rugalmatlan viselkedésformák; ezek most sok esetben elmélyültek, szélsőségessé, kórossá váltak. Ők ezzel védekeztek a félelmetes információk és a gyakori változások okozta szorongás ellen; így alkottak maguknak védőrendszert.

Aztán láttunk olyan gyerekeket is, akiknek nehéz a szociális beilleszkedés: visszahúzódók, szorongók, vagy akiket sokat csúfoltak, bántottak az iskolában. Ők eleinte kimondottan élvezték, hogy nincs iskola, nem kell közösségbe menni, nincsenek kellemetlen élmények, kihívást jelentő helyzetek. Hosszútávon viszont már nem volt pozitív a hatás, mert a karantén után sokan nehezebben tudtak újra kimozdulni. Ezt egyébként sok felnőtteknél is láttuk: annyira kialakult az egyébként javasolt és jogos védekezés, hogy ebből aztán nehezen léptek ki, amikor lazítások jöttek. Ekkor újra ki kellett találni az életüket s ez nem ment mindenkinek könnyen.

Voltak-e új eseteid a karanténhoz köthetően?

Igen, olyanok, akik a bezártságot vagy az újranyitást traumaként élték meg. Érdekes módon többen voltak a lazítás után; akkor, amikor vissza kellett volna térniük egy nem teljesen megszokott, „normál” kerékvágásba, vagyis úgy kimozdulniuk, hogy bizonyos szabályokat továbbra is betartanak, azzal a tudattal létezniük, hogy nem szűnt meg teljesen a fertőzés veszélye, továbbra is vigyázniuk kell, csak már másképp. Ekkor láttunk sok új beteget, akik nagyon szélsőséges tisztasági kényszerekkel reagáltak. Az erre való odafigyelést folyamatos sulykolták, a járvány szempontjából teljesen indokoltan, de az erre hajlamos embereknél ez kifejezetten súlyos kényszercselekvésbe fordult át. Nyilván náluk ezt megelőzően is voltak problémák, van egy régebbre visszanyúló patológiai történetük, de amíg nem volt krízis, addig keretek között tudták ezt tartani, most viszont látványosan előjöttek a tünetek. És itt bizony kisebb-nagyobb gyerekekről is van szó, akiknél a szorongás nagyon szélsőséges megnyilvánulásait láttuk.

És persze láttunk olyanokat is, akik nem vagy nehezen tudták tartani az előírt járványügyi szabályokat, illetve akik a könnyítésnél szélsőségesen reagáltak, például otthonról elszökdöstek, deviálódás szempontjából veszélyesebb közösségekbe keveredtek. Bár ennek a viselkedésnek vírushelyzettől függetlenül is megvannak a maga veszélyei, lelkileg az ő viselkedésük még mindig közelebb állt az egészségeshez, mint az előzőkben említett csoporté.

Mit tudsz tanácsolni a szülőknek – a jelen helyzetre, illetve arra, ha esetleg újra bezárnak az iskolák?

Minden tiszteletem a szülőké, akár otthonról, akár munkahelyen dolgoztak. Embert próbáló feladat volt. Azoknak sem volt könnyű, akik a gyerekek mellett dolgoztak otthonról, és azoknak sem, akik eljártak, de közben meg kell oldaniuk a gyerekfelügyeletet. Ez mindenkinek iszonyatosan nagy teher. Nagy okosságot nem tudok mondani… Be kell látni a realitást: nem lehet egyszerre mindent csinálni. Ez a lehetetlen küldetés kategória. Kizárólag a strukturáltság, a napirend az, amit tudok bárkinek is tanácsolni, és – ezt csak halkan mondom – az elengedés gyakorlása. Ezt tavasszal viszonylag könnyen tanácsolhattam, mert akkor közel volt a tanév vége, de most lényegesen nehezebb, egy komplett tanévet nem lehet csak úgy elengedni…

Ami még nagyon fontos, az a rugalmasság; a járvány legjobban erre tanít mindannyiunkat. Nem véletlen, hogy a kényszertünetek erősödtek fel és pont azoknál, akik nem elég rugalmasak, akiknek különösen fontos a kiszámíthatóság, aminek hiányát kényszercselekvéssel pótolták. Ők szakmai segítségre is szorultak. Tehát, ha valamit mindenképp kell tanácsolnom, akkor az az: ha a szülők azt látják, hogy a gyereküknél a szorongás, a bezárkózás, a túlzott számítógép-használat vagy bizonyos kényszerek eluralkodnak, ne várjanak hetekig, keressenek szakembert. A járvány alatt sokan azt gondolták, az egészségügyi szakemberek nem elérhetőek. Ez nem igaz; a pszichológusok, pszichiáterek nagyon hamar átálltak az online rendelésre. Természetesen vannak dolgok, amiket nem lehet így megoldani, de konzultálni, tájékozódni az eset súlyosságáról, a szülőnek tanácsod adni lehet. És ha tényleg nagyon súlyos baj van, akkor vannak szakrendelések, van kórház, akut ellátás; ezek nem szűntek meg.

És ha már erről beszélgetünk, hadd tegyem hozzá: szintén nagyon jó hatással volt a járvány az online oktatás mellett a telemedicina fejlődésére is. Nyilván ennek is vannak korlátai, de abszolút alkalmas a konzultációra, arra, hogy kiderüljön, mennyire súlyos a baj. És akinek az, meg fogja kapni az ellátás. Tehát szabad, sőt kell segítséget kérni, nem érdemes várni heteket-hónapokat, amikorra esetleg már nagyon eldurvul a helyzet.

Vannak friss tapasztalataid az iskolák újraindításával kapcsolatban, például a karanténban kerülőkkel kapcsolatban?

Én szakemberként még nem érzékelem, de hallom, hogy az iskolákban már zajlik az egymás „méregetése”. Én csak annyit látok, hogy a szülők egyelőre nagyon akarják az iskolát, jönnek a felírandó gyógyszerekért, receptekért. És egyelőre úgy tűnik, a gyerekek is örülnek. De nem állítom, hogy mindenki; akinek baja volt az iskolával korábban vagy nehezen indult el, annak most is nehéz, de egyelőre többnyire még örülnek neki. Vágytak arra, hogy közösségbe kerüljenek, de biztos, hogy meg kell szokniuk ezt a helyzetet. És van egyfajta bizonytalanság a jövővel kapcsolatban, ami áttevődhet a gyerekekre, de ennek direkt hatásait még nem látom.

Egyelőre nincs konkrét tapasztalatom azzal kapcsolatban sem, ha valakit megbélyegeztek a karantén miatt. De valószínűleg lesz, be fog gyűrűzni az iskolába a családból a vírustagadástól a túlaggódásig minden, és így sajnos a kirekesztés is. Az a baj, hogy ez kiváló alkalom a hibáztatásra: miért mentetek olyan helyre, miért nem vigyáztatok jobban, stb. Iszonyú nehéz az iskolák dolga: egységes szabályrendszert erre kidolgozni szinte lehetetlen. A tavaszi durva, de egyszerű, tiszta helyzet volt. Most viszont mindig az adott helyzethez kel alkalmazkodni. Járványügyileg és emberileg is borzasztó nehéz, így várhatóan lesz egy állandó feszültség az iskolákban. Ráadásul jön az őszi időszak, jönnek az általános betegségek, sokszor hasonló tünetekkel. Még nem látom a következményeket, de az biztos: ez egy újabb felület arra, hogy iskola és a szülők, valamint a gyerekek között akár bullyingig elfajuló feszültség legyen…

Milyen tanácsot tudsz adni ezzel kapcsolatban?

Egy ilyen szituációt pontosan ugyanúgy kell kezelni, mint egy másik bántalmazási helyzetet. És ez esetben is nagyon fontos lehet a megelőzés: az iskolák készítsék fel a gyerekeket erre, beszéljenek velük ezekről a helyzetekről. Nem feltétlenül a pedagógusnak kell megtenni, lehet ez a védőnő vagy az iskolapszichológus dolga. Jó lenne kitalálni erre egy prevenciós csomagot, ami nemcsak a kézmosás és a maszkhordás szabályaira terjed ki, hanem arra is, hogy mivel jár pszichésen, ha valaki olyan beteg lesz, amiről nem tehet. Hogy nem csúfoljuk azt, aki vagy akinek a családjában valaki beteg lesz és nem bántjuk azt sem, aki aggódik a 70 éves nagymamájáért. Az iskolák most megpróbálják kialakítani a saját konzekvens szabályrendszerüket, de előbb-utóbb a gyermekek lelkével is foglalkozniuk kellene, nemcsak a hétköznapi teendőkkel. A szülő ugyanis hiába készíti fel a gyerekét arra, hogy nem bántunk másokat, az iskola egy másik rendszer, annak is ki kell alakítani és működtetni a saját belső, mindenkire érvényes fizikai és lelki felkészítését.

fotó: freepik.hu

Page Reader Press Enter to Read Page Content Out Loud Press Enter to Pause or Restart Reading Page Content Out Loud Press Enter to Stop Reading Page Content Out Loud Screen Reader Support